Be kell valljam magamnak és másoknak is, hogy féltem. Amikor kiderült, hogy a Budapesti Őszi Fesztivál keretein belül csak és kizárólag avangárd, illetve kísérleti filmeket fognak vetíteni, megijedtem. Hogy nem fogom érteni, szeretni, elfogadni ezeket a filmeket. Azokat még csak-csak, amik az 1980-as évek vége felé készültek, hiszen akkoriban mentem általános iskolában, majdnem egyidősek velem, de a régebbiektől tartottam. Márpedig gondolom senki sem szeret csupán kötelességből végig ülni egy filmet. Jó magam abból a fajtából kerültem ki, aki ha kell, fogat összeszorítva ül végig minden vetítést, de ki nem megy filmről. Művész filmről pláne. Magyar filmről meg aztán végképp. Kevesen nézik őket így is, akkor én, aki szeretem őket, még inkább nem tehetem meg, hogy egyszer csak felpattanok a székemből, és távozom a filmszínházból.

Szerencsére minden másképp történt. A fesztivál ideje alatt nem igazán voltak negatív élményeim, az apró kellemetlenségekkel pedig nem igazán kell foglalkozni, hiszen úgy sem zárhatóak ki életünkből.

A Verzió c. film az 1882-es tiszaeszlári vérvád történetét járja körül, dokumentálja, kissé sajátos módon. Ebben a filmben is fedeztem fel magamnak érdekes szereplőket. Többek között Rajk Lászlót, akit sokkal inkább építészként, illetve politikusként ismerhet az ország, de Recsky csendbiztos szerepében egészen kiválót alakított, legnagyobb meglepetésemre.
Szerencsémre olvastam egy-két évvel ezelőtt Krúdy Gyula: A tiszaeszlári Solymosi Eszter c. regényét, így különösebben nem voltak szürke foltok számomra a történetben. Bár mintha Erdély Miklós kissé eltért volna időnként Krúdy, illetve Eötvös Károly: A nagy per c. munkájától, melyek a forgatókönyv alapjául szolgáltak, de ez még bőven belefér az alkotói szabadságba.
A stáblistát olvasva fedeztem fel, hogy az 1981-ben készült film vágóasszisztense az az Incze Ágnes volt, aki 2001-ben jelentős sikereket ért el I love Budapest c. játékfilmjével.

Ezen az estén második filmként a Tavaszi kivégzést láthatta az a maroknyi társaság, akik jegyet váltottak Erdély Miklós filmjeire. Az előzőnél sokkal groteszkebb alkotással volt dolgunk, melyben főhősünk távirat formájában értesül arról, hogy másnap hajnalban meg kell jelennie a saját kivégzésén. Igen ám, de mindez délután történik, amikor is a hivatalnokok, szürke kis csinovnyokok réges-régen elhagyták irodáikat, a bürokrácia útvesztőiben pedig oly könnyen eltéved a gyarló ember. Főszereplőnk kálváriája már-már kiteljesedni látszik, senki sem tud segíteni rajta, és mint törvénytisztelő honpolgár a sikertelen ügyintézést követő hajnalon meg is jelenik a város főterén, ahol türelmesen vár hóhérjaira. Akik mégsem érkeznek meg. Így nyugodtan hazatérhet otthonába, ahol mindenki boldogan nyugtázza, lám, ők már előző nap megmondták, ez bizony csak valamiféle fatális tévedés lehet.

Ha bárkit is kíváncsivá tettem, és tüzetesebben utána szeretne járni Erdély Miklós munkásságának, ajánlom figyelmébe A filmről c. könyvet, mely a rendező munkásságát igyekszik összefoglalni kb. 300 oldalban.