Orbán György: Bűvölet
A névtelen librettista cselekménye fikció. A gótok hallani sem akarnak arról, hogy bevonuljanak Rómába, tekintettel arra, hogy a város gyakorlatilag ki van már fosztva. Az Impérium így nélkülük éli végnapjait, a helyzethez képest meglehetősen vígan.
Amint hallani fogják, a műben nincs egyetlen mondat sem, legyen szó üzletről, korrupcióról, vagy akár szerelemről, ami el ne hangzott volna milliószor, ne volna tehát nagyon is ismerős. De ne keressük az aktuális párhuzamokat: nincsenek ilyenek.
Annál is inkább, mert ott van a bűvölet. Valami, amit az anyagias világ nem tud produkálni. Legfönnebb visszaélni vele. Aminek az eredménye káosz, téboly, tragédia.
Anonim szövegírónk levonja a tanulságot is. Lehet, hogy kissé didaktikusan, ám ez a nagy szerzőknél sem ritkaság. Ami persze nem zárja ki azt, hogy mindenki saját maga értelmezze a történteket. (Mint ahogy nekem, a zeneszerzőnek is megvan a magam olvasata.)
Orbán György

Műfaját tekintve a három felvonásos Semele Händel egyik legtalányosabb alkotása. A műjegyzékek többsége az oratóriumok közé sorolja, néhány operalexikon viszont (mint például a Grove operalexikon) önálló szócikkben ismerteti. Más operakalauzok viszont nem is tudnak erről a darabról. A témát, mely a Metamorphoses-ből (Ovidius) származik, Händel előtt feldolgozta már John Eccles is (a librettót William Congreve írta), de az 1706 körül komponált operát 1972-ig nem mutatták be. A librettó viszont felkeltette Händel érdeklődését, aki oratóriumot (vagy operát?) komponált belőle. A mű 1744-ben, koncertszerű előadásban hangzott el először. A librettó alapján egyértelműen operának kell tartanunk a Semelé-t, Händel oratóriumaival ellentétben a kórusnak igen kis szerep jutott, és maga a témaválasztás is eltér Händel gyakorlatától. Eccles-hez hasonlóan Händel is színpadi megvalósításra szánta művét, a mű első előadása azonban nem ilyen volt. “Az oratóriumok stílusában” (Händel szavai) előadott darabot valószínűleg hiba oratóriumként kezelni, hiszen Händel szavai pusztán arra utalnak, hogy a mű első előadása koncertszerű volt.

Singapore Chinese Orchestra
Dinamikus, fiatal és jövőbe tekintő. A Szingapúri Kínai Zenekar (SCO) a nagyváros egyetlen kínai együttese. Karizmatikus vezetőjük, Tsung Yeh irányításával amellett kötelezték el magukat, hogy folyamatosan bővülő közönségüket bevezessék a kínai zenekari muzsika világába. A mai együttes alapjait a Szingapúri kormányzat támogatásával 1996-ban rakták le. 1998-ban, első zeneigazgatójukkal, Hu Bing Xu-val óriási sikerrel turnéztak Kínában. 2000. január 1-én, az ezredfordulós ünnepségek keretében, világrekordot felállítva, 1400 muzsikus részvételével zenéltek újévi koncertjükön. A Taipei-i Kínai Klasszikus Zenekar meghívására részt vettek aTaipei-i Tradicionális Művészetek Fesztiválján. 2001-ben foglalták el jelenlegi helyüket a felújított Szingapúri Konferencia Központban (SCH); ezzel ünnepelték fennállásuk 5. évfordulóját és a konferenciaközpont újbóli megnyitását.

Tsung Yeh
Tsung Yeh 2002 januárjában vette át az együttes zenei igazgatását. A szingapúri zenekar mellett ő tölti be a South Bend Szimfonikus Zenekar (USA) zeneigazgatói posztját is, valamint ő a Hong Kong Sinfonietta tiszteletbeli karmestere is. 1995-ben, amerikai együttesével elnyerte az ASCAP díjat. Zeneigazgatói tisztségei mellett Tsung Yeh első karmesterként a pekingi Huaxia Kamarazenekarral is állandó munkakapcsolatban áll.
Tsung Yeh öt éves kora óta zongorázik, karmesteri tanulmányait 1979-ben kezdte Sanghajban, 1981-ben teljes ösztöndíjasként New York-ban (Mannes College of Music) folytatta tanulmányait. 1983-tól a Yale Egyetemen tanult tovább, itt szerezte meg mesterfokozatát. Több amerikai zenekarnál vendégeskedett (Tucson, Calgary, Rochester Philharmonic, New Haven Symphony, Minnesota Orchestra), 1989-ben nagy sikerrel lépett fel a San Francisco-i Szimfonikus Zenekarral. Később már gyakran hívták Európába is.
1991-ben Tsung Yeh egyike volt annak a három kiválasztott karmesternek, akik részt vehettek az Amerikai Szimfonikus Zenekarok Szövetsége és a Chicagói Szimfonikusok által szervezett karmester-programon. Ennek köszönhetően alkalma nyílt együttműködni a Chicagói együttessel és zeneigazgatójával, Daniel Barenboimmal valamint első vendégkartmesterével, Pierre Boulezzel. A következő években fontos karmesteri és zeneigazgatói posztokat töltött be amerikai zenekarok élén (Northwest Indiana Szimfonikus Zenekar, Saint Louis Szimfonikus Zenekar, Florida Zenekar, Albany Szimfonikus Zenekar – New York).
Művészi elismertségével párhuzamosan bontakozott ki tanári tevékenysége. 1992 óta művészeti vezetője a Csehországban működő „szimfonikus műhelynek”, és rendszeresen tanít a chicagói karmester kurzusokon is. 1997 óta a zürichi – elsősorban kortárs zenére szakosodott – nemzetközi karmesterműhely vezető tanára.

Eötvös Péter operája 2001-2002-ben készült. Jean Genet 1957-ben írt színműve alapján a librettót Francoise Morvan, Eötvös Péter és André Markovitz írta. A darab bemutatója 2002. júliusában volt az Aix-en-Provence Fesztiválon, Stanislas Nordey rendezésében. A mű ősbemutatóján az Ensemble Intercontemporain együttesét Eötvös Péter vezényelte. Az előadásról készült filmfelvétel az Arany Prága Filmfesztivál nagydíját nyerte. 2003-ban, Németországban, a Freiburgi Színház mutatta be, Hollandiában pedig az Aix-en-Provence-i előadás került színre. Az első rendezést tűzte műsorára a Toulouse-i Theatre du Capitole, majd 2004. januárjában új rendezői koncepcióval a Besancon-i Operaház mutatta be. A magyarországi premier a darab negyedik rendezése.
A Genet-darab zenei megvalósításához Eötvös a Három nővér szemléletétől radikálisan eltérő nyelvezetet dolgozott ki. E váltás tudatosítása és értelmezése mind a befogadás, mind az aktuális rendezések számára lényegbevágó. Genet Balkonját ugyanis sem a hagyományos operai, sem a megelőző Eötvös-opera eszközeivel nem lehet hitelesen megközelíteni és előadni. Különösen igaz ez a színészi játékra és a színészvezetésre, mivel Genet szürreális, abszurd színháza nem teszi lehetővé az „emelkedett” operajátszást. Ezzel párhuzamosan Eötvös muzsikája mind zenei, mind technikai értelemben igen magas követelményt állít a szereplők elé, akiknek felülemelkedve a zenei nehézségeken elsősorban mégiscsak színészként kell megközelíteniük szerepüket. Eötvös törekedett arra, hogy műve „franciás legyen” és a játék „zenei miliője” illeszkedjen a megidézett korhoz és a helyszín – a bordély – atmoszférájához. Arra is figyelemmel kellett lenni, hogy Genet szövege egyszerre poétikus és zavarba ejtően frivol. A groteszk cselekményhez, a kabaréba hajló harsány színpadi játékhoz illó zenei stílust Eötvös végül a francia chanson világában találta meg. Koncepciójának modelljét – miközben a Balkon egyáltalán nem tekinthető stílusimitációnak – Fréhel, Jacques Brel, Yves Montand, Leo Ferré zenéjében és előadói modorában kell keresnünk.