Valamivel több mint harminc évvel ezelőtt, amikor Jorge Donn és Hitomi Asakawi éppen bombák és géppisztolyok zajával pontozott Berlioz-zenére táncolt, egy, a közönség soraiban ülő, meglehetősen különös szerzetes bekiáltott „Ne háborúzz, szeretkezz inkább!”

Ma Gil Roman, aki majdnem akkor születetett, amikor a Romeo and Juliette bemutatója volt, kiszól a táncosok közül, akik sohasem látták azt a balettet: „Azt mondták, ne háborúzzunk, inkább szeretkezzünk. Megtettük. Akkor most miért visel ellenünk háborút a szerelem?”

Ez annak a fiatal generációnak a sikolya, amelyet a szereteten keresztüli halál fenyegetésében él, amelyet félelemmel töltenek el az egymást követő borzalmas konfliktusok, pedig a nagy vérengzés után azt hittük, „ez a háború véget vet a háborúknak”.

Az én balettjeim legfőképpen találkozások: élet és zene, halál és szerelem találkozik, összefutnak azok az emberek, akiknek az élete és művészete újjászületett bennem – az a táncos is újra él, aki régebben voltam, de már közelebb áll a tökéletességhez – mindahányszor megismétlik a balettjaimat.

Ez a produkció megmutat valamit abból, hogy mit jelent számomra a Queen zenéje. Van benne invenció, erőszak, humor, szerelem és sok egyéb. A Queen ihletet ad, utat mutat, és azon a senki földjén, ahol egyszer mindannyian találkozunk majd, Freddy Mercury – ez szilárd meggyőződésem – néha napján Mozart zongorajátékára énekel.

A balett az ifjúságról és a reményről szól. És menthetetlen optimistaként egyetértek a Queennel: bármi is történik az életben, „a játéknak folytatódnia kell”.

Maurice Béjart