Wolfgang Amadeus Mozart: Il Rè pastore (A pásztorkirály) – Dramma per musica in due atti, K 208
1775. áprilisában királyi vendég, Miksa főherceg érkezett Salzburgba. A salzburgi hercegérsek Mária Terézia legkisebb fiát, a kölni érseki és a münsteri püspöki cím majdani várományosát rangjához illő fogadtatásban kívánta részesíteni és az ünnepi alkalomra operát íratott Mozarttal (1756–1791). A darab egy gyakran feldolgozott és ismert Metastasio-librettóra készült, mely az 1750-es évektől kezdődően Bécsben is gyakran került színre Giuseppe Bonno, Maria Teresa Agnesi, Christoph Willibald Gluck vagy Johann Adolf Hasse zenéjével.
Stanley Sadie Mozart-életrajzában utal rá, hogy az operát a „korabeli dokumentumok „Serenada”-ként illetve „Cantate”-ként említik, ami arra utal, hogy hangversenyszerű vagy azzal kevert színpadi formában adták elő. A metastasiói hagyományhoz hűen maga a dráma és következésképpen annak zenei köntöse is erősen stilizált. Az áriák szövege a szerelem és a kötelesség problémáival foglalkozik, az ügyes librettó patetikus búcsúkra, esetenként szenvedélyes érzelmek kifejezésére nyújt alkalmat.” A cselekményben fontos szerepet játszik Nagy Sándor macedón király, akit a mű olyan fejedelmi erényekkel ruház fel, mint a határozottság, a nagylelkűség, az igazságosság vagy a bölcsesség, azaz olyan királyi attribútumokkal, melyekkel a 18. századi uralkodók szívesen azonosultak.
Az opera főszereplője Amintas. Királyi származásáról mit sem tudva egyszerű pásztorként él. Szerelme, az előkelő föníciai családból származó Elisa. Házasságukat korábban ellenezték a lány szülei, de mostanra megenyhültek. Időközben a városba (Szidón) érkezik Nagy Sándor és harcban legyőzi a város urát, a trónbitorló Stratust. Korábban ő űzte el a város királyát, Alceust, Amintas apját. A király pásztoroknál rejtette el fiát. Nagy Sándor (álruhában) Agenor társaságában felkeresi az ifjú pásztort és személyesen is meggyőződik arról, hogy a fiú valóban királyi származék. Az álruhás vizit után Agenor találkozik kedvesével, Tamiris-szal. Szerelmük elé akadályt gördít, hogy Tamiris a legyőzött Stratus lánya és büszkeségből nem hajlandó apja gyilkosa előtt (Nagy Sándor) mutatkozni. Agenor – a pásztor titkának egyedüli ismerője – felfedi Amintas előtt származását és Nagy Sándorral egyetértésben átadja számára Szidón királyi jogarát. Amintas és Elisa boldogsága előtt látszólag minden akadály elhárult, de Elisa – a kedvese előtt álló feladatokra hivatkozva – az esküvő elhalasztását kéri. Agenor hiába kéri Nagy Sándor beleegyezését Tamiris-szal kötendő házasságához. Nagy Sándor politikai okokból úgy véli, hogy a törvényes király és a megdöntött zsarnok lányának – Amintasnak és Tamirisnak – a házassága jobban szolgálja a megbékélést. Amintas inkább lemond a trónról, hogy visszatérhessen szerelmével a pásztorok közé. Nagy Sándort meghatja ez a feltétlen ragaszkodás és eláll korábbi tervétől. Tamiris Agenor, Elisa Amintas felesége lesz.

(A részletes programot lásd az egyes koncerteknél.)

Quatuor Mosaïque
A Quatuor Mosaïque a régizene mozgalom egyik rangos képviselője. A magyar közönség az Eszterházi Haydn-fesztiválon már hallhatta játékukat. Elsősorban a bécsi klasszika (Haydn és Mozart) autentikus (régi hangszereken való) megszólaltatásában járnak élen. Tagjai: Erich Höbarth és Andrea Bischof (hegedű), Anita Mitterer (mélyhegedű), Christophe Coin (gordonka). Az együttes 1985-ben alakult. Célkitűzése, hogy a régi hangszeres megszólaltatás gyakorlatát a speciális közép-európai kamarazenei hagyománnyal ötvözze. Haydn, Mozart, Beethoven és Schubert teljes életművét repertoárjukon tartják. Programjaik gyakran adnak kitekintést a korabeli francia és olasz mesterek műveire is. Rendszeresen dolgoznak neves szólistákkal (Wolfgand Meyer, José Miguel Moreno, Perényi Miklós, Roel Dieltens, Patrick Cohen és Schiff András). Európa jelentős koncerttermeiben (Musikverein, Wigmore Hall) és fesztiváljain (Wiener Festwochen, Resonanzen, Salzburgi Fesztivál, Styriate, Feldkirch-i Schubertiade, Mondsee, Edinburgh, Aldeburgh, Luzern, Prágai Tavasz, Bonn, Berlin, Lipcse, Schleswig Holstein, Aix-en-Provence) lépnek fel. A Naïve kiadó gondozásában megjelent felvételeikkel rangos nemzetközi díjakat nyertek: Gramophone Award, Victoires de la Musique, Diapason d’or, Premios Promios, Monde la musique).

A Budapesti Tavaszi Fesztivál fontos színházi eseménye a Teatro de la Abadía vendégjátéka a Katona József Színházban. Federico García Lorca Comedia sin título (Cím nélküli darab) című művét Magyarországon még nem játszották.

Lorca 1936-ban elkezdett, befejezetlen darabja magáról a színházról, a színházcsinálásról, a „színház igazságáról", a látszat és valóság színpadi viszonyáról, a hagyományos színházi szabályok megváltoztatásának szükségességéről szól: létrejöhet-e a kommunikáció a színpad és a nézőtér között? Megvalósíthatók-e a nézők és az alkotók színházzal kapcsolatos elvárásai és vágyai egy-egy előadásban? Mennyire lehet megmutatni a valóságot a színpadi illúzió segítségével? Hogyan kell szembesítenie a nézőket a valósággal? Megjelenhet-e „igazabbul" a valóság a színházban, mint az utcán? Milyen a színpadi és a színpadon kívüli valóság viszonya? Állást kell-e foglalniuk az előadások létrehozóinak a világ valóságával kapcsolatban?
„Hogyan tudja elárasztani a tenger a színpadot, hogyan tudunk csillagos eget varázsolni a széksorok fölé?" (…) „Hiszen senki sem hiszi el, hogy az előadásban szereplő nézők valóságos nézők, a pincér valóságos pincér; senki sem hiszi el, hogy tényleg próbálják a Szentivánéji álmot, és hogy az utcán valóban zajlik a forradalom."

Az előadás rendezője, Luís Miguel Cintra más – színházról szóló – Lorca-szövegeket is felhasznált az előadás szövegkönyvének létrehozásához. Megőrzi a Lorca-darab „színház a színházban" helyzetét: a darabbeli előadást létrehozó társulat a Szentivánéji álmot próbálja. A rendező és a színészek a majdani előadás stílusáról, hangvételéről vitatkoznak. A színház falain kívül kitör a forradalom, a vita egészen más megvilágításba kerül, a valóság „betolakszik" a színházba. A szerző feláll a helyéről, és vitába száll a rendezővel; a színészek elhallgatnak, kintről lövés hallatszik… Aztán egyre több és többféle szereplő szól bele a beszélgetésbe: nézők, színészek, műszakiak, Shakespeare-hősök, különféle szürreális alakok, emberek az utcáról...
A szerző magányra ítélt művészként, új színpadi formák kitalálójaként, elkötelezett keresőjeként jelenik meg. A világ igazságtalanságának szószólója, és két dologtól retteg: a vak nézőktől, és a saját, színház iránti szenvedélyes szeretetétől. Egyre inkább úgy érezzük, hogy a szereplők szimbolikus figurák, a középkori auto sacramentalok allegorikus alakjai. Mintha az egész vita a szerző fejében zajlana le – a művészi alkotás létrejöttének folyamatáról.


„Luis Miguel Cintra friss szemmel közelít Lorca szövegéhez. Az előadásból gyönyörűen kirajzolódik a szerző finom és bonyolult világa, amelyet csodálatos színészi munka egészít ki. A szereplők élő örvényként töltik ki az Abadía színpadának minden szegletét" – írja az előadásról José Manuel de las Heras kritikus a La Tribuna de Guadalajara című lap hasábjain.

Ohad Naharin

Naharin a Bathseva Együttes táncosaként kezdte pályafutását. Egy évvel később Martha Graham meghívta New York-i társulatába. Itt egyidejűleg a School of American Ballet ösztöndíjasa volt. A következő évben a Juilliard School of Music diákjaként, valamint Maggie Black és David Howard vezetésével folytatta tanulmányait, majd újabb egy éven át Maurice Béjart brüsszeli társulatánál dolgozott. Koreográfusként 1980-ban Kazuko Hirabayashi Studiójában debütált. 1990-ig dolgozott az együttesnél, ahol elsősorban Gina Buntz, Beate Gordon, David Gordon, Kazuko Hirabayashi, Mari Kajiwara, David Manion, Larry Rhodes, Aviva és Emanuel Sella, Mary G. de White és David White bátorította és segítette. 1990-től 2003-ig a Batsheva Dance Company művészeti igazgatója volt. 2003 szeptemberében a társulat vezetését állandó munkatársai, Yoshifumi Inao, Sharon Eyal és Naomi Bloch-Fortis vették át, Naharin jelenleg a táncegyüttes házi koreográfusa.

Bartók Béla (1881-1945) zeneszerző és zongoraművész a XX. század első felének egyik legnagyobb nemzeti és nemzetközi komponistája. A népzenei és az új nyugat-európai érdeklődéséből egy teljesen egyéni, eredeti stílust alakított ki. Művészetében ötvöződik a magyar és a nemzetközi életérzés.
Harmadik és egyben utolsó színpadi műve a CSODÁLATOS MANDARIN hangulatában, színeiben is közel áll a vizuális művészetekhez. Bartók művészeti irányzatokra való folyamatos reagálása érezhető műveiben, anélkül, hogy egyoldalúvá válna. Mind eszmei, mind művészeti tekintetben megoldást talált az ellentmondásos világban, mely nagy hatással van korunk művészetére. A Csodálatos mandarin pantomim darab, egyik legszínesebb műve, mely fontos a társművészetek számára. Kisugárzása alkalmas képzőművészeti hangulatok ábrázolására is. Ezért kérjük a BMT művészeit, hogy Bartók ihletésű képző- és iparművészeti alkotásokkal emlékezzünk a nagy zenetudósra.

A kiállítás alkalmával a Belvárosi vonósnégyes és meghívott vendégei adnak nagyszabású ingyenes Bartók koncertet a Nádor Galériában a bartóki ihletésű művek között.

Pituk József Viktorián festészete, grafikai munkássága és egyedülálló, monumentális üvegablak művészete igen jelentős, amellyel hiteles eredeti értékekekt, jelentéseket örökített meg és hagyományozott. A "csak tiszta forrásból" táplálkozó művészet olyan szuverén alkotót rejt, aki istenhívőként törekedett az egyetemesség érzékeltetésére és érthető ábrázolására. Zenei és művészi példaképéhez Bartók Bélához hasonló felfogásban és szándékkal merített kulturális örökségünkből. Számos alkotásának mondanivalója, motívumkincse felidézi Bartók zenéjét, melynek ihletésére több műve is született. 2006-ban Pituk József Viktorián születésének 100. Évfordulójára emlékezünk.