Ligeti György klasszikussá vált nagyzenekari darabját, melynek újszerűségét, frissességét az elmúlt négy évtized sem tudta kikezdeni, a világhírű karmester Németország egyik legjobb együttesével adja elő. A „magaslati levegőtől” megmámorosodva talán Mendelssohn népszerű hegedűversenyében is felfedezünk valami egészen újszerűt. E felfedezésben bizonyára segítségünkre lesz az „ifjú titán korból” nem is oly régóta kinövő világhírű orosz hegedűs, Vagyim Repin. S ha már titán, akkor egy igazi zenekari erőpróba, Mahler Titán-szimfóniája zárja ezt a nagyszabásúnak és első osztályúnak ígérkező zenekari estet.

Christian Palmer (1811-1875) egy württenbergi kisváros, Winnenden szülöttje. Zenei tanulmányait korán kezdve megtanult zongorázni, orgonálni, csellózni és fuvolázni. A zenével való intenzív foglalkozás mellett teológiai tanulmányokat is folytatott, így mint teológus-professzort és zeneszerzőt egyaránt említhetjük.
Kamaraműveit, a zongorás- és vonóstriókat, zongoranégyeseket tekintélyes családja számára komponálta. Lánya zongorán, fiai hegedűn és brácsán, ő maga pedig csellón adta elő szerzeményeit, melyek még ma is, vagy inkább ma ismét közvetlenül szólítják meg az embert: nyugodt, szemlélődő órákat, fájdalmat idéznek, de sokkal többször derűs hangulatot. A nagy zeneszerzői hagyományok felismerhetők, leginkább a kortárs Mendelssohn hatása érezhető. Palmert így jellemezték korában:
„Harmonikus volt nemcsak játéka, amely során mindenféle csodálatos, derűs és komoly, egyházi és világi, idegen és saját, de mindig léleküdítő dallam született, hanem egész természete s az a nyitottság, ahogyan e dallamokkal bánni tudott.”
A kéziratokat a család örökölte, és a jelenleg élő utolsó leszármazott, Thomas Meyer 2oo5-ben hozta azokat nyilvánosságra. A nyomtatott példányt a család barátja, Hans Martin Rau készítette, innen került a Magyar Zongorás Trió kizárólagos birtokába. Az együttes a művek egy részét, négy zongorástriót a Hungaroton stúdiójában rögzítette 2oo6. június 26. és július 2. között. Ennek a „world première” CD-nek a bemutatására kerül sor a Budapesti Tavaszi Fesztiválon.

Kodály egyik legszebb és sajnos kevéssé ismert kórusműve a legjobb magyar kamarakórus előadásában.

Szabó Dezső hosszabb ideje foglalkozik a fotó képzőművészeti alkalmazásának lehetőségeivel, illetve az e két terület között húzódó határok újraértelmezésével. Munkáinak ez a csoportja a fotográfia tárgyára-tartalmaira és szociológiájára koncentrál, a valóságteremtés és újrateremtés, a valóságsíkok közötti átjárás és az ezáltal szerzett tapasztalatok alapján történő újrakonstruálás mechanizmusára. A legújabb, Time Bomb című sorozata is a korábbi metódusát követve makettbeállításokról, pontosabban modellezett merényletek helyszíneit ábrázoló látványokról készült. Hasonlóan a korábbi sorozatokhoz, a kiválasztott képek alapján maketteket épített, és azokról készített felvételeket. Ezek a drámai képek kapcsolódnak a korábbi black box, Forgószél és Törésvonal sorozatokhoz. Ugyanúgy a média képeiből kiválasztott katasztrófajelenetek. A Time Bomb e képek újabb értelmezési tartományára próbál rávilágítani, az ezekben rejtőzködő, egymással összefüggő morális és pszichológiai tartalmakra. A morális azáltal vetődik fel, hogy hogyan is kell, vagy lehet viszonyulni a pusztítás és szenvedés média által folyamatosan közvetített képeihez. Tény azonban, hogy nap mint nap „ fogyasztjuk” ezeket a képeket, melyek behatolnak privát szféránkba, s a tágabban értelmezett kultúra, a kollektív tudat részeivé válnak. Az mesterségesen létrehozott, szimulációs technikával készült képek azonban részben fel is oldják ezt a dilemmát. Művészetté szelídítve, e látványok mentális képekké válnak, s lelkiállapotok, folyamatok leképezéseivé alakulnak át.

Vígh Tamás (1926) szobrász

A Képzőművészeti Főiskolán Ferenczy Béni tanítványa volt. Pályájának első szakaszában a mesterének műhelyében elsajátított, az antik szobrászatnak a modern szoborépítés eredményeivel megtermékenyített hagyományához kapcsolódó plasztikákat készített. Erőteljes fordulatot hajtott végre szobrászati elődeinek és előzményeinek megtagadása nélkül és az 1950-es évek végén megkezdte saját, monumentális, hamis pátosztól mentes szobrainak megalkotását. Az 1960-as évektől sorra készültek a kisebb részben felállított, nagyobb részben közterekre nem került, kisplasztikában maradó, monumentális művei. Sok érvényes portrét alkotott. Érmei szemléleti és formai fordulatot hoztak a magyar éremművészetbe. Szobrai a közösség legjobb törekvéseit összegzik és plasztikai telítettségük, a formák mind egyszerűbb ökonomiáját és a téri bonyolultság tisztaságát mutatják. 1975-től tíz évig tanított a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Megkapta a Munkácsy- és a Kossuth-díjat.

Hetényi Ágnes

A kiállításon bemutatásra kerülnek az Erdélyben élő és alkotó művészek alkotásai, amelyek
elválaszthatatlan részét képezik az egységes magyar kortárs képzőművészetnek.
A tárlatot megnyitja Szakolczay Lajos József Attila díjas irodalomtörténész - művészeti író, Faragó Laura énekművész közreműködésével.

Artner Margit
grafikusművész

Budapesten született, 1954. január 16-án.
1968-72: Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, ötvös szak 1972-től könyvekhez (Corvina, Móra könyvkiadó), napi és hetilapokhoz készít illusztrációkat. 1974 óta foglalkozik a ma már munkásságának legjavát kitevő rézkarccal. Képeinek témái álom és ébrenlét között lebegnek. Részletekbe menő pontossággal ábrázolja a számára fontos dolgokat: füvet, fát, kavicsot, az Unikornist, az árkádok geometrikus díszeit. Kiállításai Magyarország számtalan rangos kiállítóhelyén, valamint Németországban, Japánban, Svédországban, Olaszországban és Cipruson voltak.

GROSS Arnold
grafikusművész

1953: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Hincz Gyula, Kádár György, Konecsni György, Koffán Károly. A Krakkói Biennálé díját kétszer nyerte el; 1955, 1967: Munkácsy-díj;1987: érdemes művész; 1995: Kossuth-díj.
A grafikusművész a magyar képgrafika egyik nemzetközileg is elismert kiválósága, egyik legegyénibb képviselője. Sajátos, látomásos, meseszerű, humánummal teli lapjai bravúros, aprólékos képgrafikák, rézkarcok, melyekből most új műveket is közönség elé tár az alkotó.
Szürrealisztikus, mesehangulatú rézkarcai nemzetközi sikert arattak. Ars poetikája, hogy annyi baj, gond, bánat és szörnyűség vesz körül minket a világban, hogy azt nem szabad még a művészetbe is beengedni.

A huszadik század első évtizedében épült Székelyudvarhelyen, a Kossuth utca 21. szám alatt az a napfényműterem, amelyben egykor id. Kováts István, majd ifjabb Kováts István, napjainkban pedig
Kováts Árpád és felesége fényképezi a betérőket.

A kiállítás első részében a kisvárosi „fényírda” sajátos miliője elevenedik meg, ahol a látogatók az eredeti műterem különleges hangulatában érezhetik magukat. A nézők az itt készült felvételeket szemlélve valóságos „időutazást” tesznek, hiszen nem csupán az öltözetek és a divatstílusok mások korszakonként, hanem a fényképezkedők és az alkalmakat kísérő szokások is.
A helyi fotográfusok lokálpatrióta polgárok és alkalmi fotóriporterek is voltak: egyéniségükből adódó érdeklődésből, hivatástudatból vagy a családi képvagyont féltő-óvó megfontolásból rengeteget fényképeztek a műterem falain kívül. Székelyudvarhely, a híres iskolaváros kulturális
és kézműipari központ, és a vonzáskörzetéhez tartozó falvak más és más arcukat mutatják a fényképeken. A székelyudvarhelyi műterem a 21. század elején is eredeti rendeltetése szerint működik, és várja a magukat megörökíteni vágyókat. Pillanatnyi igény vagy hangulat szerint készülhet polaroid felvétel, digitális kamerával készített vagy historikus díszletek között, a nagygéppel felvett fénykép.
A kiállítás érdekes a messziről látogatóknak, de újdonságokat tartogat a helybelieknek – az erdélyieknek is, mivel eddig még soha sem látott felvételeket mutat be a közönségnek. Így e fényképkollekció – amely a 20. századi székely történelem megismertetésének nélkülözhetetlen eszköze – a kulturális örökségünk részévé válik.