A Sensaria Csoport a Magyar Nemzeti Galériával egyeztetett koncepciója jó alkalmat teremt arra, hogy az intézmény megalapításának 50. évfordulójához is kapcsolódva, a csoport tagjai, illetve az általuk meghívott alkotók kísérletet tegyenek a magyar festészeti tradícióhoz való viszonyuk megfogalmazására. Létezik-e ilyen hagyomány, ha igen miként, milyen módon nyilvánul meg? A csoport a Szombathelyi Képtárban múlt évben rendezett tárlata után ezúttal – egy közel 100-120 éves időintervallumot felölelve – a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében szereplő művekre reflektál. A hangsúly a magyar festészeti hagyománnyal folytatott élő, „jelenidejű” párbeszéden, a művek közegében megélt, kialakított, személyes viszonyon van. A közös térben kiállított „történeti” és kortárs anyag „párbeszédének” célja, a folytonosság deklarálásán túl, a lehetséges kapcsolódási pontok feltérképezése.

A Sensaria csoport részt vevő tagjai: Horváth Krisztián, Horváth Roland, Kondor Attila, Kovács Lehel, László Dániel, Lőrincz Tamás, Megyeri-Horváth Gábor, Sütő Róbert, Szabó Ábel.
A Sensaria tagjai olyan, a mai művészeti közegben hasonlóan gondolkodó alkotókat kérnek fel az együttműködésre – mint Czene Márta, Csáky Donát Márk, Ferenczy Zsolt, Losonczy István, Pálfi Balázs, Surman Viktor, Szenteleki Gábor. A történeti anyagban – többek között – olyan, nagyrészt a MNG gyűjteményében szereplő alkotók szerepelnek, mint Bernáth Aurél, Csontváry Kosztka Tivadar, Ferenczy Károly, Fényes Adolf, Koszta József, Mednyánszky László, Nagy Balogh János, Rudnay Gyula.

A huszadik század első évtizedében épült Székelyudvarhelyen, a Kossuth utca 21. szám alatt az a napfényműterem, amelyben egykor id. Kováts István, majd ifjabb Kováts István, napjainkban pedig
Kováts Árpád és felesége fényképezi a betérőket.

A kiállítás első részében a kisvárosi „fényírda” sajátos miliője elevenedik meg, ahol a látogatók az eredeti műterem különleges hangulatában érezhetik magukat. A nézők az itt készült felvételeket szemlélve valóságos „időutazást” tesznek, hiszen nem csupán az öltözetek és a divatstílusok mások korszakonként, hanem a fényképezkedők és az alkalmakat kísérő szokások is.
A helyi fotográfusok lokálpatrióta polgárok és alkalmi fotóriporterek is voltak: egyéniségükből adódó érdeklődésből, hivatástudatból vagy a családi képvagyont féltő-óvó megfontolásból rengeteget fényképeztek a műterem falain kívül. Székelyudvarhely, a híres iskolaváros kulturális
és kézműipari központ, és a vonzáskörzetéhez tartozó falvak más és más arcukat mutatják a fényképeken. A székelyudvarhelyi műterem a 21. század elején is eredeti rendeltetése szerint működik, és várja a magukat megörökíteni vágyókat. Pillanatnyi igény vagy hangulat szerint készülhet polaroid felvétel, digitális kamerával készített vagy historikus díszletek között, a nagygéppel felvett fénykép.
A kiállítás érdekes a messziről látogatóknak, de újdonságokat tartogat a helybelieknek – az erdélyieknek is, mivel eddig még soha sem látott felvételeket mutat be a közönségnek. Így e fényképkollekció – amely a 20. századi székely történelem megismertetésének nélkülözhetetlen eszköze – a kulturális örökségünk részévé válik.

Kivándorlók, menekülők, világjárók: magyarok a 19. század utolsó évtizedeitől kezdve érkeztek a világ minden tájára. Közöttük olyan sztár-színészek, akik magukkal vitték a magyar színjátszás hagyományait. Sokan közülük felhagytak művészetükkel, hisz csak keveseknek sikerült nyelvet váltva az új ország nemzeti nyelvén színpadra lépni. Akik folytatták, drámairodalmunk klasszikusait, régi népszínműveket, sírunk-nevetünk operetteket játszottak, így segítettek megőrizni az otthoni ízeket az idegenben élő magyarok szívében, lelkében. Az emigráns magyarok szótárában a színház nem pusztán épület, nem kizárólag művészek közössége, nem fényes és szemkápráztató látványosság, de nem is a „száműzöttek színháza”. Inkább nosztalgia? Egy darab Magyarország. Little Hungary – templomok, iskolai színháztermek, magyar házak dobogóin. A „szétszórt csillagok” színháza.
A kiállítás bemutatja, hogyan igyekeztek a magyar emigráns színházművészek a sokszínű hazai színházi kultúrát a nagyvilágban reprezentálni. Hogyan igyekeztek a magyar kultúra hagyományosnak tekintett színjátékait a magyar nemzeti ünnepekhez kapcsolódó játékalkalmakkor előadni.
A leveleket, szerződéseket, színlapokat, díszletterveket, fényképeket bemutató látványos tárlat megismerteti a mai nézőt az emigráció színházi jelenségeivel; így képet alkothatunk arról, hogy alakult az idehaza legendássá vált színészek külhoni sorsa.

A kiállítás Kempelen Farkas két kiemelkedő mechanikai találmánya, a sakkautomata és a beszélőgép középpontba állításával nem csupán a szinte felfoghatatlanul szétterülő életmű legmaradandóbb emlékeire kíván fókuszálni. Kempelen mint tudós, mérnök, művész, mutatványos, hivatalnok és magánember megjelenítése mellett a tárlat a feltaláló személyéről a kor Habsburg birodalma, Magyarország és Közép-Európa történelme, művelődéstörténete irányában tágítja a képet: bemutatja Mária Terézia és II. József udvarának világát, a korszak mechanikai találmányait, a feltalálás feltalálásának időszakát, a szaktudományok megszületését, a szabadkőművesek mozgalmát (Kempelen és Born Ignác kapcsolatát), a kor török- és bábu-mániáját. A kutatás és kiállítás másik célja több mint két évszázad gondolati metszéspontjainak megtalálása, a technika- és eszmetörténet Kempelen és szerkezetei által inspirált elemeinek bemutatása, többek között a kortárs médiaművészet alkotásainak segítségével. A budapesti kiállításhoz szimpózium, vetítéssorozat, workshop is kapcsolódik.

A Petőfi Irodalmi Múzeum az Írók poggyásszal sorozat újabb állomására, Berlinbe vezet el bennünket. A sorozat célja, hogy megvizsgálja azt a sajátos hatásmechanizmust, amely a magyar irodalmat önként vagy kényszer hatására vállalt helyzetben, saját közegéből kiszakítva érte az elmúlt század első felében – ez esetben Berlinben.
1920-1930 között Berlin volt a művészetekben újat hozó, a forradalmian avantgárd törekvéseket magába szívó, majd messzire kisugárzó európai kulturális centrum. A Berlinhez fűződő magyar irodalmi kötődések sokfélék, sokrétűek. Hol irodalmi szöveghelyként jelenik meg a város, mint pl. Márai Sándor Egy polgár vallomásai című művében, vagy Kosztolányinál az Esti Kornélban. Hol pedig az irodalmi művekben a fikció, az alkotás és a konkrét létélmények fonódnak össze, pl. Déry Tibor, Balázs Béla, Ignotus, Komjáth Aladár, Németh Andor esetében. A magyarok különböző időpontokban érkeznek Berlinbe, magányosak, vagy tudatos választás alapján szervezett csoportosulásokba tömörülnek és a magyar kultúra sajátos állomáshelyeit hozzák létre, ezzel a magyar és az nemzetközi kultúra közötti párbeszéd gyakorlatát valósítják meg.
Kiállításunkkal - korszerű effektek, díszletek segítségével - betekintést kívánunk nyújtani abba a speciális, alkotásra inspiráló nagyvárosi atmoszférába, amely Berlinbe ezreket vonzott, s amelynek kisugárzása máig ható. A tárlathoz filmvetítések, felolvasások, színházi előadások, koncertek kapcsolódnak. Terveink szerint a kiállítást németországi helyszínen is bemutatnánk.

A világ talán legteljesebb művészbélyeg-gyűjteményéből, a budapesti
Artpool Művészetkutató Központ kollekciójából válogatott kiállításnak ad
otthont a Szépművészeti Múzeum 2007 tavaszán. A különleges tárlaton 25
ország 250 művészétől származó, mintegy félezer művészbélyegeket láthat
a közönség.
A Szépművészeti Múzeumban 20 évvel ezelőtt nyitották meg a
Bélyegképek/Stamp Images című kiállítást, amely az Artpool több ezer
darabos nemzetközi művészbélyeg gyűjteményének legjavát mutatta be. Az
elmúlt húsz év a művészbélyeg általános elismertségét hozta és ezidő
alatt az Artpool gyűjteménye is folyamatosan gyarapodott. A nagysikerű
1987-es kiállítás húszéves jubileumának közeledtével időszerűnek tűnik
újból bemutatni mind a magyar, mind a nemzetközi közönségnek ezt az
izgalmas, elsősorban grafikai médiumot, a művészbélyegek és a
művészbélyeg-használat sokféleségét, a nemzetközi művészeti
kommunikációban betöltött szerepét.
A Szépművészeti Múzeum kiállítása -- amely a művészbélyeg történetét
bemutató dokumentációs résszel is kiegészül majd - az Artpool tíz éves
rendszerező munkájának köszönhetően nemcsak az 1987 és 2007 között
készült bélyegképeket mutatja majd be, hanem - virtuálisan - a már
ismert, húsz évvel ezelőtti kiállítás teljes anyagát is feleleveníti. A
múzeumi séta így akár a múzeumban állva, akár otthon a számítógép előtt
ülve is folytatható.

A kiállítás tartalma és tárgyai: művész-önarcképek és művészarcképek a XIX – XX. századi magyar művészetben. Az arcképek kiválasztásánál a merítés csak a képzőművészeti műfajokat érinti, azaz festmények, szobrok, rajzok kerülnek a bemutatandó anyagba. Az ábrázoltak körét tekintve viszont nem tartjuk magunkat csak a képzőművészethez, hanem lesznek személyiségek és arcok mindenféle teremtő műfajból, pl. portrék írókról és irodalmárokról, muzsikusokról, színészekről és egyéb alkotókról. Azaz megjelenne az egész hazai szellemi elit s együttesükkel a kiállítás valamiképpen elkötelezettséget jelent majd a magyar kultúra és művészetek iránt, bármi is legyen az anyag, amellyel szellemük megnyilvánította magát. Külön érdekességet jelent majd annak számbavétele, hogy melyik alkotóról ki készített portrét – hiszen az arckép megfestésével, megmintázásával az alkotó mintegy társat választ magának a szellem más területeiről.
A kiállítandó tárgyakat elsősorban a Nemzeti Galéria saját gyűjteményéből fogjuk kiválasztani, hiszen mindegyik kollekció gazdag az önarcképekben és a művészportrékban, de további forrást jelentenek társmúzeumok és magángyűjtők.
Egy kiemelkedően újszerű, izgalmas és nagyon közönségbarát kiállításra kerül sor a KOGART Házban.

Vígh Tamás (1926) szobrász

A Képzőművészeti Főiskolán Ferenczy Béni tanítványa volt. Pályájának első szakaszában a mesterének műhelyében elsajátított, az antik szobrászatnak a modern szoborépítés eredményeivel megtermékenyített hagyományához kapcsolódó plasztikákat készített. Erőteljes fordulatot hajtott végre szobrászati elődeinek és előzményeinek megtagadása nélkül és az 1950-es évek végén megkezdte saját, monumentális, hamis pátosztól mentes szobrainak megalkotását. Az 1960-as évektől sorra készültek a kisebb részben felállított, nagyobb részben közterekre nem került, kisplasztikában maradó, monumentális művei. Sok érvényes portrét alkotott. Érmei szemléleti és formai fordulatot hoztak a magyar éremművészetbe. Szobrai a közösség legjobb törekvéseit összegzik és plasztikai telítettségük, a formák mind egyszerűbb ökonomiáját és a téri bonyolultság tisztaságát mutatják. 1975-től tíz évig tanított a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Megkapta a Munkácsy- és a Kossuth-díjat.

Hetényi Ágnes

A Pierre Berge Yves Saint Laurent Alapítvány kiállítása

A kiállítás mind a hazai és a külföldi vendégek számára ritka és különleges programnak ígérkezik. Budapesten élő és alkotó, már komoly hírnevet szerzett művészek mutatják be főműveiket, kisebb-nagyobb alkotásaikat, amelyek jellemzőek karakterükre, művészetükre. Az alkotások mellett bemutatják kedvenc műtermi tárgyaikat, festőállványukat, apróbb művészi eszközeiket. A közönség így bepillantást nyerhet az alkotás folyamatába, a művészek életének miliőjébe. A kiállítás ideje alatt koncertek színesítik a Galéria programját.

Meghívott művészek:
Barabás Mártom, Baska József, El. Kazovszkij, Erdélyi Eta, Für Emil, Guti J. Soma, Gyárfás Gábor, Harmati Zsófia, Hús Zoltán, Justin Júlia, Karácsony Gábor, Karakas András, Kelemen Kata, Kardos Ilona, Kéri Imre, Keserü Ilona, Kiss Mihály, Kovács Péter Balázs, Kovács Tamás Vilmos, Kováts Albert, Krajcsovics Éva, Lencsés Ida, Matzon Ákos, Pauer Gyula, Prutkay Péter, Rényi Katalin, Simon Zoltán, Stefanovits Péter, Szerényi Gábor, Táncos László, Varga Amár László, P. Velich Dóra, Véssey Gábor, Zöld Anikó

A médiaiparban dolgozó Somlói Zsolt (38) és Spengler Katalin (40), újságíró, szerkesztő 1992 óta a magyarországi műgyűjtés és műkereskedelem aktív szereplői. Mintegy 300 darabos kortárs művészeti gyűjteményüket, amely ma már nemzetközi érdeklődésre is számot tart, tíz évvel ezelőtt, 1996-ban alapozták meg, s azóta folyamatosan bővítik.
A kollekció a magyar kortárs művészet több generációját fogja át. Legjelentősebb vonulatát a gyűjtőkkel egyidős, a 60-as évek második felében született nemzedék alkotóinak munkái teszik ki. A gyűjtemény további hangsúlyos elemei a 80-as évek új magyar festészetének mesterművei, az új szenzibilitás körének alkotásai. A műtárgykollekció a mai képzőművészet változatos médiumhasználatát tükrözve a hagyományos olaj, vászon festményeken és szobrokon túl komputer-printeket, videót, fotókat, hímzett textilmunkát, festményinstallációkat, objekteket, egyedi művészkönyvet, spatulákra rajzolt képeket is tartalmaz. A gyűjtők két évvel ezelőtt kezdtek nemzetközi műtárgyakat is gyűjteni. A gyűjtemény hat jelentős darabját a budapesti Ludwig Múzeumban letétbe helyezték.
A Vízivárosi Galéria egy kisebb válogatást, szűk keresztmetszetet mutat be a műtárgykollekcióból, elsősorban a nagyközönség által még kevésbé ismert alkotásokra koncentrálva. A tárlat címéül választott művészeti kifejezés: Horror vacui (a. m. az ürességtől való irtózás) a napjainkat jellemző új vizuális kultúra természetére, a mai világ kimeríthetetlen képfogyasztási igényére reflektál, mely a kiállított művészeti alkotásokban is tükröződik.

Az „Amerikai absztrakciók“ – Egy külföldi tanulmányút képei c. kiállítás ötletét az adta, hogy olyan magyar művész is bemutatkozhasson, aki a magyar művészetet külhoni kulturális közegben / életben is megmerítheti – hogy az ottani kultúra számára fontosnak ítélt elemeivel, hogy aztán a magyar művészetet gazdagítsa ismét. Elképzelésünk – a művész munkáinak ismeretében – hogy külföldi korszakai egy-egy jellemző alkotását is bemutatva a fő hangsúlyt a mostani amerikai tanulmányút termésére helyeznénk.
Szegedi Csaba jelenlegi amerikai tevékenységéről így vall dióhéjban: „A teret tanulmányozom, a tér megjelenítési lehetőségeit és a képpel, mint a sík felülettel való viszonyait, konfliktusait kutatom. A valóságos tér és formák, színek és a fény képi formákká, ritmusokká, kontrasztokká alakítása, képi kompozícióba való transzmutációja izgat. Ez olyan folyamat, amelynek során annál sikerültebb a kép, minél magasabb szintjére jut a valóságtól való elvonatkoztatásnak, és minél jobban a képi valóság törvényeinek engedelmeskedik. Az absztrakció folyamatában az optimális állapot az egymás utáni átdolgozások során kristályosodik ki. Mindvégig igyekszem a festői processzust nyomon követhetően láthatóvá tenni. Rajzokat készítek és többnyire nagyméretű vásznakat festek urbánus tájakról. A cityscape / városkép, mint téma, csak „ürügy” arra, hogy izgalmas kompozíciókat hozzak létre. New York felhőkarcolói régi vágyam, meg a highway-ek, turnpike-ok, felüljárók és egyéb „anti-festészeti” témák.”

„Magyarországon – a világhoz mért kicsinységünk okán – művésznek lenni csak úgy érdemes, csak úgy szabadna alkotni, ha a festő megteremti és megőrzi egyéniségét, alkotásai egyediségét. Nem a trendek kritikátlan követése, hanem az érték keresése, az ”eredeti” megtalálása kell, hogy a művész célja legyen. Tehetséges magyar alkotó nagyvilágbani tartózkodása, vizsgálódása, tájékozódása minél szélesebb körben – tanulmányutak során – azzal az eredménnyel, kell, hogy járjon, hogy saját egyéni útját még határozottabban ki tudja jelölni további művészi pályája során.” Gerzson Pál festőművész (Munkácsy-díjas, Érdemes művész)

Kortárs festészetünk kiemelkedő, fiatal festő egyénisége Radák Eszter. Táblaképeit különös nézőpontok, meglepő részletkiemelések, horizont és perspektívaváltások jellemzik. A magyar vidék szocio-kulturális környezetének motívumai tűnnek fel, élénk színekkel megfestett, határozott kontúrokkal közrefogott képein.
Festéstechnikájának finom részletivel sajátos kifejezési módot alkot, műveit a tárgyszerűen szemlélt valóságelemek, és az elvonatkoztatások különös egysége jellemzi.

A 33. Tétény-Promontor Kulturális Napok rendezvénysorozat keretén belül kerül megrendezésre Dr. Törley Józsefné Piukovics Magda festőművész (1920-2004.) - a Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula és Bernáth Aurél növendéke - valamint leánya, Törley Mária szobrász közös kiállítása.
A tárlaton a látogatók megismerhetik az édesanya portrésorozatait, leánya bronz kisplasztikáit, domborműveit, patinázott gipsz alkotásait, zenei ihletésű munkáit (Kodály Zoltán, Fischer Annie zongoraművész, Molnár Antal zenetudós, Rácz Aladár cimbalomművész, Patay László festőművész, Gyurkovics Tibor, Mészöly Dezső és forgószínpada, Lengyel Béla kémikus, Korb Flóris építész), amelyek jelenleg majdnem mind közintézményben, közterületen nézhetők meg.

2007. március közepétől április közepéig, mint minden év tavaszán az Oktatási és Kulturális Minisztérium megrendezi termeinkben az általa felajánlott Derkovits Gyula-ösztöndíj nyerteseinek kiállítását. Az ösztöndíj több mint ötven éve a fiatal magyar képzőművészek és képzőművész diákok számára fontos szakmai értékelés és fontos stáció művészi karrierjükben.

Székesfehérvárott született 1955. március 30-án. A Magyar Képzõmûvészeti Fõiskolán szerzett grafikus diplomát, majd ugyanott posztgraduális képzésben vett részt 1982-ig. A Magyar Képzőművészeti Egyetem rektora.
Kőnig munkái a nyolcvanas években technikailag és bizonyos értelemben stilárisan is egyneműek voltak, miközben témáikat tekintve meglehetősen széttartóknak látszottak. A tradicionális, száraz flamand technikával festett művek durván négy, egymással persze érintkező körben mozogtak: az egyik a barokk illuzionista és ős-konceptualista, Andrea Pozzo emlékének szentelt képek csoportja. A másik az amatőr fényképek alapján festett sorozat, a harmadik az elmebetegek és nyomorékok bestiárium-szerű portrégalériája, s végül a negyedik, a XIX. századi irodalmi élet és tudományosság allegorikus zsánerképeibõl állt össze. A sorozatokat a külsõdleges jegyeken, a kéznyomon túl az a szándék fűzte össze, hogy az archaikus realizmussal megfestett jelenetek és arcképek szarkasztikus, nem ritkán maliciózus allegória gyanánt működjenek.
A kilencvenes években – a technikát illetően nem, de tematikailag – alapvető változások figyelhetők meg Kőnig Frigyes festészetében. Archaizáló, metafizikusnak tetsző városi jelenetek, intim szobabelsők és csendéletek váltják fel a félig-meddig fiktív irodalomtörténeti vagy gyerekkori zsánereket, és sorozatot festett szarkasztikusan megfestett meztelen fürdőzőkkel. A téma és a motívumok kicserélődése nem jelent azonban változást a látásmódban: marad a téri illúzió felkeltésének szándéka, majd bonyolult és szellemes analízise, a perspektíva megzavarásának és újraszerkesztésének gesztusa.
Hajdu István

A kiállításon bemutatásra kerülnek az Erdélyben élő és alkotó művészek alkotásai, amelyek
elválaszthatatlan részét képezik az egységes magyar kortárs képzőművészetnek.
A tárlatot megnyitja Szakolczay Lajos József Attila díjas irodalomtörténész - művészeti író, Faragó Laura énekművész közreműködésével.

Artner Margit
grafikusművész

Budapesten született, 1954. január 16-án.
1968-72: Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, ötvös szak 1972-től könyvekhez (Corvina, Móra könyvkiadó), napi és hetilapokhoz készít illusztrációkat. 1974 óta foglalkozik a ma már munkásságának legjavát kitevő rézkarccal. Képeinek témái álom és ébrenlét között lebegnek. Részletekbe menő pontossággal ábrázolja a számára fontos dolgokat: füvet, fát, kavicsot, az Unikornist, az árkádok geometrikus díszeit. Kiállításai Magyarország számtalan rangos kiállítóhelyén, valamint Németországban, Japánban, Svédországban, Olaszországban és Cipruson voltak.

GROSS Arnold
grafikusművész

1953: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Hincz Gyula, Kádár György, Konecsni György, Koffán Károly. A Krakkói Biennálé díját kétszer nyerte el; 1955, 1967: Munkácsy-díj;1987: érdemes művész; 1995: Kossuth-díj.
A grafikusművész a magyar képgrafika egyik nemzetközileg is elismert kiválósága, egyik legegyénibb képviselője. Sajátos, látomásos, meseszerű, humánummal teli lapjai bravúros, aprólékos képgrafikák, rézkarcok, melyekből most új műveket is közönség elé tár az alkotó.
Szürrealisztikus, mesehangulatú rézkarcai nemzetközi sikert arattak. Ars poetikája, hogy annyi baj, gond, bánat és szörnyűség vesz körül minket a világban, hogy azt nem szabad még a művészetbe is beengedni.

Szabó Dezső hosszabb ideje foglalkozik a fotó képzőművészeti alkalmazásának lehetőségeivel, illetve az e két terület között húzódó határok újraértelmezésével. Munkáinak ez a csoportja a fotográfia tárgyára-tartalmaira és szociológiájára koncentrál, a valóságteremtés és újrateremtés, a valóságsíkok közötti átjárás és az ezáltal szerzett tapasztalatok alapján történő újrakonstruálás mechanizmusára. A legújabb, Time Bomb című sorozata is a korábbi metódusát követve makettbeállításokról, pontosabban modellezett merényletek helyszíneit ábrázoló látványokról készült. Hasonlóan a korábbi sorozatokhoz, a kiválasztott képek alapján maketteket épített, és azokról készített felvételeket. Ezek a drámai képek kapcsolódnak a korábbi black box, Forgószél és Törésvonal sorozatokhoz. Ugyanúgy a média képeiből kiválasztott katasztrófajelenetek. A Time Bomb e képek újabb értelmezési tartományára próbál rávilágítani, az ezekben rejtőzködő, egymással összefüggő morális és pszichológiai tartalmakra. A morális azáltal vetődik fel, hogy hogyan is kell, vagy lehet viszonyulni a pusztítás és szenvedés média által folyamatosan közvetített képeihez. Tény azonban, hogy nap mint nap „ fogyasztjuk” ezeket a képeket, melyek behatolnak privát szféránkba, s a tágabban értelmezett kultúra, a kollektív tudat részeivé válnak. Az mesterségesen létrehozott, szimulációs technikával készült képek azonban részben fel is oldják ezt a dilemmát. Művészetté szelídítve, e látványok mentális képekké válnak, s lelkiállapotok, folyamatok leképezéseivé alakulnak át.

Visszatekintve a képzőművészet ősi, két-háromezer éves múltjába, megtalálhatjuk az amerikai indiánok sajátosan egyedi alkotásait. Ezek a munkák az ún. petroglifákon, azaz sziklarajzokon keresztül maradtak fenn az utókor számára.
Az ősi kultúrák alkotói különböző emberi, állati formákat, vadász jeleneteket véstek, karcoltak a sziklába. Amerikában és Afrikában a fent említett módon, de Európában például barlangrajzok vagy festmények formájában fedezték fel ezeket az alkotásokat a későbbi korok kutatói.
Ezen inspiráció hatására a kiállítás kurátora elkészített 30 db sziklarajzhoz hasonló sziluettet, amelyeket archaikus hatást keltő falemezekből alakított ki. Ezeket osztotta ki a kurátor jeles kortárs képzőművészeknek, felkérve őket, hogy próbálják meg a mítoszok világát a modern gondolkozásba átültetni.
A feladat nagy kihívást jelentett a művészek számára, hogy bemutassák, hogyan tud ötvöződni az őskori és a huszonegyedik századi művészet.. Egyéniségük, érzelemviláguk, technikájuk alapján rendkívüli teljesítményt produkáltak, produkálnak, s így olyan műtárgyaknak lehetünk szemlélői, amelyek méltán gazdagítják a kortárs magyar képzőművészet tárházát.

A szecesszió iparművészete erősen kötődik tervezői egyéniségekhez, akik rendszerint tudatos és sokoldalú művészek, s akik gyakran egyszerre több művészeti ágban alkottak kimagaslót. Az üvegművészet terén közülük különös figyelmet érdemel az amerikai Louis Comfort Tiffany (1848-1933) és a francia Emile Gallé (1846-1904), akik egymástól erősen eltérő irányzatot követve, merőben más formaadó és díszítőtechnikát megvalósítva, más-más tartalmi mondanivalót közvetítve váltak a szecessziós üveg legjelentősebb alkotóivá. Az Iparművészeti Múzeum Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében megnyíló tárlata elsősorban az ő remekműveik köré szerveződik, de mellettük – ha csak egy villanás erejéig is – megjelenik a szecesszió üvegművészetének több jelentős európai és magyar képviselője. Ismét látható lesz a múzeum nemzetközileg is ritkaságszámba menő, több mint ötven darabos Tiffany-gyűjteménye és a hosszú ideje csak részleteiben bemutatott - nem kevésbé jelentős – Gallé-gyűjtemény is.

A kiállítás a Magyarországon maximum gyerekversíróként számontartott, de avantgárd művészeti újítóként nem nagyon ismert művészt kívánja megidézni, akinek 1936-ban meghirdetett
Dimenzionista manifesztumát például Arp, Duchamp, Kandinszkij, Moholy-Nagy és Picabia is aláírta.

Tamkó Sirató Károly dimenzionista manifesztuma szerint a müvészetek dimenzionista fejlődés-mozgását az "N+1" képlet fejezi ki. A dimenzionizmus lényege: deduktív a múlt felé, induktív a jövő felé, élő a jelenben.

A "művészet magyarul" címet két dimenzionista megközelítés teszi érthetővé: Tekintsük múltnak, azaz "N"-nek először a "művészet" fogalmát, majd a "magyar" fogalmát, mindkét esetben a másik fogalom lesz a "+1", a jövő. Ebből következik, hogy a magyarok számára a „művészet” akkor
dimenzionista, ha +magyar és a „magyar” akkor dimenzionista, ha +művészet. A várható eredmény amit keresünk - az „N+1” képletet aktualizáló „m+m” - az önazonos élő jelen.

A kiállítás-eseményen bemutatásra kerülnek Tamkó Sirató Károly dimenzionista művei és dokumentumai, Tóth Gábor dimenzionista költészete, továbbá magyar művészek későbbi és legújabb dimenzionista szellemű sík-, tér- és időbeli információi (a kiállítás alkalmából kiírt pályázatra beküldött művekből), valamint az Artpool gyűjteményeiből és archívumából.

Ékszer – platina, arany, ezüst
Drágakövek
Igaz- és tenyésztett gyöngyök
Órák és tartozékok
Antik ékszerek, dísztárgyak, bútorok
Érmék
Porcelán, díszműáru
Csomagolási kellékek, munkaeszközök
Szakmai szervezetek, oktatás, kiadványok

A Platán Galéria (a budapesti Lengyel Intézet kiállítóhelye) 1996 óta harmadik alkalommal mutatja be a Kis Varsót. Jerger Tímea, a kiállítás kurátora, egy új projekt megvalósítására kérte fel a művészeket. Ez az együttműködés mára talán a leghosszabb ideig tartónak számít a budapesti művészeti színtéren.

Noha, szinte természeti törvénynek tűnik, hogy az ilyenfajta párbeszédek különféle platformjai, bizonyos idő elteltével felbomlanak, a Kis Varsó több mint tíz éve készít közös műveket. Ez meglehetősen szokatlan. Az Iparterv, a Rózsa, az Indigó vagy az Újlak, a közös művészeti tevékenység előzményei a budapesti közegen belül - semelyik csoport nem tartott ki a művészeti munka közösségi formája mellett. Ez nemzetközi összehasonlításban is hasonlóképpen van. Valóban elég ritka, hogy egy ilyen kezdeményezésnek sikerül a kortárs szintről a klasszikus szintre emelkednie.

Ám, tulajdonképpen, az újítás bizonyos intézményi szint felett miért is lenne kizarólag privilegizált személyek illetőségi területe, ahelyett, hogy a különbőző együttműködések rendszerében is kifejeződhetne? Ez bizonyára elgondolható máshogyan is! A Kis Varsó kitartóan kutatja ennek lehetőségeit. A Platán Galériában látható installációban ilyen irányú kutatásaik eredményeit, és a tárgyra vonatkozó személyes kommentárjaikat mutatják be.

A kiállítás egy festői megközelítésből indul ki, és aktuális szociális kérdésekhez kötődő kifejezési formákhoz kapcsolódik. Ugyanakkor, felhasználja a politikai művészet lokális budapesti művészeti hagyományait is, amely megintcsak az ugynevezett Iparterv köréhez tartózó művészek tevékenységében gyökerezik, akiknek mondjuk Fischl und Weiss avagy a Kukryniksy szolgálhatott a kollektív művészeti munka példájaként.

A kiállítás címe - Fogyóeszköz (Crew Expendable) – a „Nyolcadik utas a halál” című filmre utal, és ezen keresztül egy meghatározott szociál-pszichológiai helyzetre. Azt a helyzetet kívánja leírni, amikor egy közösség tagjai éppen ráébrednek a közösség égészének kiszolgáltatott helyzetére, és ezzel együtt arra, hogy e felismerés az egymás közötti viszonyok alakulására is kihatással van.

A jubileumi sajtófotó kiállítás 2007-ben, a Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik legnépszerűbb eseményének ígérkezik. A korábbi évek tapasztalata szerint a nagyközönség élénk érdeklődést tanúsít a fotóriporterek munkája, s ez által a világ eseményei, valamint a magyar valóság iránt. A fotográfia, és nem utolsó sorban a magyar fotográfusok immár évszázados sikertörténete, a műfajt „hungaricummá” tette.

A Magyar Sajtófotó Kiállítás a MÚOSZ Fotóriporteri Szakosztálya és Magyar Fotóriporterek Társasága közös kiállítása, amelyet mindenkor, a két szervezet által kiírt Sajtófotó Pályázat előz meg. A pályázatra 13 kategóriában lehetett nevezni és a beérkezett több ezer képből rangos szakmai zsűri választotta ki a díjazott képeket, valamint a kiállításra kerülő alapanyagot.
A jubileumi seregszemle mellett, annak szerves részeként láthatja a nagyközönség a „VISSZAPILLANTÁS” című tárlatot, amely az elmúlt 25 év sajtófotó kiállításainak legjobb képeiből mutat be válogatást. Ehhez kapcsolódik a „Visszapillantás” című reprezentatív album, amelynek a kiállítás megnyitóján lesz a sajtóbemutatója. Ugyancsak ekkor kerül a közönség elé, Az Év Sajtófotója című könyv, amely a pályázatra beérkezett fényképeket tartalmazza.
Élénk érdeklődésre tarthat számot a XXV. Magyar Sajtófotó Kiállítás kísérő kiállítása: a National Geographic International nemzetközi válogatott anyaga is.