Dmitrij Bashkirov tavalyi tüneményes koncertje után kíváncsiak vagyunk, hogy vajon igaz-e a közmondás: a vér nem válik vízzé. Ezúttal ugyanis leánya, Elena Bashkirova érkezik Budapestre. A zongoraművésznő – Daniel Barenboim felesége – remek kamarapartnerek társaságában lép fel, valamennyien a híres Jeruzsálemi Kamarazenei Fesztivál visszatérő vendégei. A fesztivál megálmodója és motorja pedig ki lehetne más, mint Elena Bashkirova.

Mit hallott Bartók Bali szigetének gamelán muzsikájában? Milyennek látott Debussy egy kínai pagodát? Ki volt Csúnyácska, a pagodák hercegnője? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kaphatunk választ az Amadinda koncertjén, ahol a Triginta együttes közreműködésével tradicionális gamelán zenét is hallhatunk. A hangverseny Tan Dun nagyszabású, drámai művével fejeződik be, melyet Magyarországon az Amadinda mutatott be 2007 májusában. Az akkori koncertről írta egy kritikus: „A darab a kínai-amerikai szerző Tea című operájának zenei világát, atmoszféráját jósolja, szinte előtanulmányként. Tan Dun hangszerhasználatának jellegzetes műve ez, melyben a hagyományos hangszereket organikus, természetes (neszező) hangforrásként kezeli, az organikus képződményeket (kavics, cserép, papír, stb.) pedig hangszerként hasznosítja. E hangszerhasználati elv szerint írta meg operájának partitúráját is. Mindez kevéssé lenne érdekes, ha a Snow in June nem teremtene meg önmagában, a szerzővel kapcsolatos mindenfajta megelőző tapasztalat nélkül is egy hiánytalan drámai folyamatot.”

Cecília, régiesen Cicelle, ókeresztény szűz és mártír (†230 körül), a középkor végétől a tizennégy segítőszent egyike. Legendás élettörténete a már jól ismert ponyvastílusban íródott. Keresztényként nőtt föl az előkelő pogány Caecilius famíliában. Kora ifjúságában szüzességet fogadott. Szülei ennek ellenére egy Valerius nevű ifjúhoz kényszerítették. Cecília a nászéjszakán rábírta férjét, hogy ne érjen hozzá, mondván: „énnekem szent angyal szeretőm vagyon, ki nagy szorgalmatossággal őrizi az én testemet minden fertelmes bűntől, ki ha azt ismerendi, te engemet förtelmes szeretettel illetendesz, tudjad, hogy ottan megöl tégödet…” Valerius hajlott a szóra, sőt meg is keresztelkedett. Később „égi vetélytársa” megjelent előttük, és rózsa- vagy liliomkoszorúval megkoronázta őket (e virágok néha Cecília attribútumai). A csodálatos virágillatot megérezve, Valerius öccse, Tiburtius is megkeresztelkedett. Nemsokára mindhárman elnyerték a vértanúság koronáját. Előbb azonban Cecília még megtérítette az őket kísérő katonákat és tisztjüket. Három vértanúkorona is ékíti fejét. Három napig tartó sikertelen próbálkozás (gőzben való megfojtás, forró olajban főzés) után le akarták fejezni. Háromszor sújtott a nyakára a hóhér, de ezt is túlélte, három napig élt még, ez idő alatt mindenét szétosztotta a szegények között, házából templomot alapított.

A jóval Elvis, Little Richard és Al Green feltűnése előtt, mintegy hat és fél évtizede alakult Blind Boys of Alabama együttes hetvenes éveiket taposó, örökifjú művészei mindmáig vezetik a gospel listákat, és az elmúlt négy esztendőben évente elnyerték a rangos Grammy-díjat.
Az együttes 1939-ben jött létre Alabamában, az afroamerikaiak számára létrehozott Vakok Intézetében. Repertoárját negyven éven át a hagyományos gospel zene alkotta. A Blind Boys, a legspirituálisabb könnyűzene mestere, a profán helyszíneken is befogadhatóvá tette a szakrális fogantatású muzsikát. Spirit of the Century című, gospel, blues, soul és folk elemeket egyaránt tartalmazó nagysikerű lemezüket 2001-ben ’A legjobb hagyományos soul gospel album’ kategóriában Grammy-díjjal jutalmazták. Az elmúlt öt év során remek feldolgozásokat készítettek a legkitűnőbb szerzők, többek közt Tom Waits vagy Prince dalaiból, és számos rangos előadó, például Peter Gabriel vagy Ben Harper showműsorában, illetve lemezfelvételén vettek részt.
Az együttes hatalmas népszerűsége és rangos elismerései mellett is ragaszkodik eredeti küldetéséhez: korszerű, és lelkesítő formában hirdeti Isten művét az emberek között.

Minden idők talán legrajongottabb táncfilmjének, Carlos Saura Carmenjének egyik vezető szerepét, Christinát táncolta az a Christina Hoyos, aki társulatával látogat el hozzánk. A film főszerepét alakító néhai legenda, Antonio Gades legkedvesebb táncosaként tartotta számon a mára szintén élő mítosszá érett Hoyost.
Társulata vendégjátéka egy háromtételes táncfantázia: utazás délre, a sejtelmesség, titkok, a perzselő szenvedélyek világába. A varázsos út három állomása: az Öröm, a Tragédia és a Szenvedély. Énekesek, muzsikusok és táncosok idézik meg a narancs- és jázminligetek illatát, a tavasz tobzódó ünnepét. Az Örömöt, melynek megosztása a legboldogítóbb érzés. Ám a dalban és a táncban, mint a spanyol lélek ismerői számára nem meglepő, ott a szomorúság: a száraz kopár tájak magánya, a vigasztalan messzeség, az értelmetlen háborúk borzalma is, a kitörölhetetlen fájdalom, a Tragédia, mely oly szövevényesen, szorosan hálózza be Andalúzia lakóinak szívét. És ott van a mindent átjáró, meghatározó Szenvedély, az éteri dimenziókba törő vágy és indulat, a szerelem feltartóztathatatlan lüktetése.

Az Inda Galéria az élet és a művészet, a tér és az idő, a valóság és a képzelet, az objektív és a szubjektív látásmód közötti átjárás kérdéskörét járja körül. A cím szimbolikus, ami jelen esetben több jelentéssel is bír. Elsősorban, azzal, hogy a képzőművészet képes (képes-e valójában?) hidat teremteni, átjárást biztosítani különböző létező és imaginárius világok között, amelyeknek a megfelelően árnyalt verbális megfogalmazása olykor, sőt egyre gyakrabban lehetetlennek látszik. A képzőművészet olyan felismert és elmondhatatlan problémákat is megfogalmazhat, amelyekről nem beszélünk. A művészet olyan „nyelven” képes beszélni, a képek nyelvén, amit nem kell lefordítani, így már jellegéből adódóan is világokat köt össze.
A kiállításban részt vevő művészek mindhárman nagyvárosban élnek, a „világok találkozásának” minden nap tanúivá lesznek. Stoyanov Bécsben él, nemzetisége bolgár, fotó-és videóműveiben az identitás fogalmával foglalkozik, azzal a rendkívül „keskeny ösvénnyel”, ami az ember életében, mint élettér, mozgástér ki van jelölve. Most „a korlátlan lehetőségek időszakában” ez a tér egyre szűkebb, akkor is, ha valóságos kiterjedését hatalmasnak képzeljük is, egy vékony hártyán lépkedünk. Csurka Esztert többféle műfajban alkot, nem részesít előnyben egyetlen megnyilvánulási módot sem, a film, a performansz, a színház, a festészet világában egyaránt otthonosan mozog. Csontó Lajos fotói és a videói gyakran ráírt szövegekkel együtt nyernek értelmet. Művei kitágítják a teret és az időt és ezzel a művész és a befogadó a mozgásterét
Van-e még életterünk? Tágul, vagy szűkül a világ? Képzelt világokban élünk? Ezekre a kérdésekre válaszolnak műveikkel a részt vevő művészek Csontó Lajos, Csurka Eszter, Kamen Stoyanov.