A park magyar fordítója, Forgách András szerint Botho Strauß - „Egyszerre pofátlanul hatásvadász és ugyanakkor szemérmesen rejtőzködő.” Írásait áthatja a sorsszerűség kérdése és a tragikum különféle formáinak nosztalgiája, de a metsző humor sem hiányzik belőlük. A magyarországi színházakban nem most találkozhatunk először a nevével.

Időtlen idők óta az istenek a föld szagára vágynak, az emberek pedig a levegőt, a felsőbb szférákat próbálják meghódítani – reménytelenül. A Szentivánéji álom „dezertőr” Oberonja és Titaniája egy nagyvárosi parkban csavarog, hogy felébressze az igazi, ősi szerelmi vágyat az emberekben. Erotikus missziója követéül Oberon a homoszexuális művészt, Cypriant választja, aki saját készítésű amulettjeivel bűvöli a park sokszínű lakóit. Csakhogy nem elég a bajt felismerni, azt is tudni kell, hogyan hat a gyógyír: a felsőbb beavatkozás, minden jó szándék ellenére, testet és lelket egyaránt pusztító rémálomba torkollhat. A misztikum és a hétköznapi, rideg valóság találkozásában az isteni szándék végül az ellentétébe csap át: nem a civódó, boldogtalan szerelmesek jutnak el az isteni felismerésig, hanem az istenek hasonulnak a halandókhoz.
Keserédes komédia, költői átváltozás-játék, melynek jelenetsoraiból kíméletlen társadalmi tabló rajzolódik ki, ha úgy tetszik, az istenek által alaposan félreértett mitikus térben, hiszen ez a park nem több, mint a megzabolázott természet.

Az egyedülálló, ugyanakkor sokat vitatott Rimini Protokoll színházi csoport alapító tagjai, Helgard Haug, Stefan Kaegi és Daniel Wetzel a 90-es években találkoztak a giesseni Alkalmazott Színháztudományi Intézetben. Bár a műfaj Németországban jelentős hagyományokkal rendelkezik, egy német kritikus szerint a Rimini Protokoll tevékenysége „a dokumentarista színház újjáéledését és teljes átértelmezését” jelenti. Feldolgozták a Sabena légitársaság csődjét, vizsgálták a közép-európai halálnemeket vagy a nemzetközi diplomácia útvesztőit, Mannheim és Weimar lakosaival pedig átértelmeztették az életüket Schiller szövegeinek fényében. Úgynevezett „szakértői színházi” előadásaikat alapos kutatómunka előzi meg; a színpadon nem színészeket, hanem magukat a szövegforrásokat, saját tapasztalataikat megosztó magánembereket látunk.
Az internetes társkeresés és a szívátültetés kérdéseit feldolgozó Blaiberg und sweetheart19 című előadásukkal 2006-ban vendégszerepeltek a Budapesti Őszi Fesztiválon.

http://www.youtube.com/watch?v=RJgjs0Yiyo8

Adott egy terjedelmes elméleti mű 1867-ből, amelyről mindenki beszél, de amelyet bizony csak kevesen olvastak. Amely nemcsak az elméleti gazdaságtanra és a politikai gyakorlatra, hanem akarva-akaratlan sokak hétköznapi életére is hatással volt. De még mielőtt megijednénk, a Rimini Protokoll előadásában szó sincs Marx művének dramatizált színpadi feldolgozásáról, a rendezők több száz ember közül választották ki azt a nyolcat, akik megosztják egymással és a közönséggel, miféle szerepet játszott az életükben A tőke. Nyolc különféle élettörténet és szakmai pályafutás, a marxista eszme és gondolkodásmód megannyi olvasata elevenedik meg egy önmagában is megragadó színpadi térben.
A produkció a 2007-es mülheimi drámapályázaton első díjat nyert.

http://www.youtube.com/watch?v=RJgjs0Yiyo8

Lev Dogyin (1944) jelenleg az orosz színház talán legmeghatározóbb alakja. 1967 óta tanít színészmesterséget és színpadi rendezést a Szentpétervári Színművészeti Akadémián, ma már egykori tanítványai közül is többen nemzetközi hírnévnek örvendenek. 1975 óta rendez a pétervári Kisszínházban (Malij Dramatyicseszkij Tyeatr), amelynek 1983 óta művészeti vezetője, 2002 óta pedig egyben igazgatója is. Az Egyesült Államoktól Japánig a világ számos pontján rendez és tart rendszeresen mesterkurzusokat. Az utóbbi bő egy évtizedben több operát is színre vitt. A kései Sztanyiszlavszkij nyomdokain haladó elméleti munkásságában és pedagógiai módszerében fontos szerepe van a szépirodalmi művek többoldalú elemzésének.
Művészi tevékenységét számos hazai és nemzetközi kitüntetéssel ismerték el, köztük 2005-ben Pro Cultura Hungarica-díjjal.
A Gaudeamus 1993-as hatalmas sikere óta több (főként Csehov-) előadását is láthattuk Magyarországon.

Díjai és kitüntetései:
a Szovjetunió Állami Díja (1986), „Triumf” Független Orosz Díj (1993), Oroszország Állami Díja (1993, 2002), Oroszország kiváló művésze (1996), Európai Színházi Díj (2000), Orosz Államelnöki Kitüntetés (2001), „A Haza Szolgálatáért Érdemrend” IV. fokozata (2004), Tovsztonogov-díj (2002), „Sirály” független moszkvai színházi díj (2003), a Szentpétervári Kormányzat Díja (2004), Pro Cultura Hungarica-díj (2005), „Balti Csillag” nemzetközi díj (2007), „Arany Szuffita” (2007), az Oroszországi Zsidó Közösségek Szövetségének „Az Év Embere” díja (2007), „Arany Maszk” (2007)

„A nagy művek azért nagyok, mert magukban foglalják az emberi lét minden ellentmondását” – vallja Lev Dogyin, aki szerint a világirodalomban két olyan szerző van, aki képes egyszerre mélyen személyes és egyetemes perspektívákat adni a drámának: Csehov és Shakespeare. Dogyin életművében Shakespeare tragédiái 2006-ig várattak magukra, amikor is – a többéves Csehov-ciklus után – rögtön a Lear király rendezésével „debütált”. Az alapos elemzés és az aprólékos kidolgozás mestere ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, ez a Lear egy több mint két és fél éves próbafolyamat eredménye.
„Általában úgy tartják, hogy egyetlen ember, Lear tragédiájáról van szó. Jómagam ezzel sosem értettem egyet, hiszen a szereplőket szigorú rendszer, a vérségi kötelék kölcsönös függősége tartja össze (...). De hogy lehet az, hogy egy ilyen nemes szívű apának ilyen rossz és hálátlan lányai legyenek? És ha az apa ennyire jó, nem lehet, hogy a lányai sem rosszak?” Lev Dogyin e köré az alapkérdés köré építi fel a Lear király – a fekete és a fehér árnyalataival játszó – színpadi világát.

„Régóta foglalkoztat, hogy kéne írni Csákányi Eszternek egy egyszemélyes darabot, de pontosabb, ha színházi estének mondom, nagyjából másfél órás előadásnak, melyben hét nő szólal meg az ő hangján, az ő testén, színészetén keresztül. Párhuzamos sorsmonológok, helyzetek, és mondatok mindenekelőtt, újak és régiek (a cím például egy korábbi novellám címe, aminek hősnője e tervezett estének is fontos »szereplője« lesz). E hét nő persze egy nő s az egy persze hét és több. Ami összeköti őket, az egyrészt a nyelv, másrészt a színésznő maga, s persze a nagyon egyszerű »hordozható« tér, ahol-amelyben megtörténnek. Amúgy ez egy presszó-kocsma-kávéház tere, egy elnyűtt zongora körüli kicsi tér székkel, asztallal, alkalom a beszédre, emlékidézésre, kitárulkozásra, és persze a játékra. Megszólal a sikeres üzletasszony, a kézimunka-előrajzoló, a pecsenyesori pincérnő, a bárzenész, a villamoskalauznő és végül »maga« a színésznő – nem sorolom, az anyag, a nyers változat kész, persze még össze kell húzni elhangzó mondatokká, így nem tudhatom még pontosan, kik lesznek, kikké válnak, ha mint szerep megkapják mindhárom dimenziójukat. Tán ezért foglalkoztat ennyire, hogy megtudjam, Csákányin keresztül tudjam meg, kik is ők. Kik is vagyok én bennük?” Parti Nagy Lajos

„Engem az tesz boldoggá, ha részese lehetek egy dolognak, egy vállalkozásnak. De elengedhetetlen, hogy azt a dolgot – ügyet, közösséget – én válasszam ki. Ragaszkodom ahhoz, hogy a sorsom az én kezemben legyen. Hogy magam dönthessek.” Csákányi Eszter

Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halottja, valamint Heiner Müller Hamletgépe után Andrej Mogucsij gondolatai megint csak a dán királyfi körül forognak, csakhogy ez alkalommal a színpadi szöveg vázát Vlagyimir Szorokin Diszmorfománia című darabja adja. Joggal állíthatjuk, hogy a szélsőséges indulatokat kiváltó író nyelvi kendőzetlensége és a színházcsinálás nem igazán szokványos módját választó rendező provokatív megoldásai remekül megférnek egymással a színpadon, bár azt nem árt tudni, hogy az előadás moszkvai bemutatóján a szerző látványosan elhagyta a termet.

Mogucsij rendszerint a kultúra jelen állásának látleletét adja, rendezései az adott pillanatot tükrözik. A Nem Hamlet groteszk és ironikus tiltakozás a színház elbulvárosodása és a futószalagon gyártott sztárok uralma ellen; kortárs totális színház videoinstallációval és punkzenével. Izgalmas és szokatlan színházi estének nézhetünk elébe!

Az előadás 16 éven felüli és erős idegzetű nézőknek ajánlott.

Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halottja, valamint Heiner Müller Hamletgépe után Andrej Mogucsij gondolatai megint csak a dán királyfi körül forognak, csakhogy ez alkalommal a színpadi szöveg vázát Vlagyimir Szorokin Diszmorfománia című darabja adja. Joggal állíthatjuk, hogy a szélsőséges indulatokat kiváltó író nyelvi kendőzetlensége és a színházcsinálás nem igazán szokványos módját választó rendező provokatív megoldásai remekül megférnek egymással a színpadon, bár azt nem árt tudni, hogy az előadás moszkvai bemutatóján a szerző látványosan elhagyta a termet.

Mogucsij rendszerint a kultúra jelen állásának látleletét adja, rendezései az adott pillanatot tükrözik. A Nem Hamlet groteszk és ironikus tiltakozás a színház elbulvárosodása és a futószalagon gyártott sztárok uralma ellen; kortárs totális színház videoinstallációval és punkzenével. Izgalmas és szokatlan színházi estének nézhetünk elébe!

Az előadás 16 éven felüli és erős idegzetű nézőknek ajánlott.

Wedekind manapság leginkább archetípusként emlegetett Luluja a 19. és a 20. század fordulóján sokkal inkább botránykőnek számított. A férfiakat és nőket egymás után fogyasztó és romba döntő végzet asszonyának története komoly kérdéseket feszeget, és távolról sem csak a hódítást és a test kultuszát tökélyre fejlesztő fiatal nő tündöklését és bukását domborítja ki. Az értelmezést talán az is árnyalhatja, ha tudjuk, hogy a (később két darabbá átdolgozott) színmű eredeti címe (A föld szelleme és) Pandora szelencéje...
Silviu Purcărete értelmezése naturalizmus és expresszionizmus határán egyensúlyoz, és bár él a szöveg kínálta komikus hatásokkal is, egy pillanatra sem enged a könnyed műfaji megoldások csábításának. Ebben segíti Helmut Stürmer egyszerre tárgyaló- és bonctermet idéző, amfiteátrum jellegű díszlete, valamint a címszerepben látható – tavaly a szintén Purcărete rendezte Faustban Mefisztó szerepéért az évad legjobb színésznőjének kikiáltott – Ofelia Popii játéka.

Frank Wedekind először 1894-ben írta meg Lulu, a végzetes vonzerejű nő történetét Pandora szelencéje című drámájában. Ezt a szöveget azután több alkalommal is, újra, meg újra átírta. Az eredeti kézirat, az ős-változat, kis híján száz évvel később került elő.
„Az emberiség a legközelebbi szabadságharcát a szerelem feudalizmusa ellen fogja megvívni.” Wedekind

Thomas Alan Waits amerikai énekes-dalszerző, zeneszerző, színész hangja összetéveszthetetlen: egy kritikusa szerint olyan, „mintha Bourbon-whiskys tartályban áztatták volna, majd a füstölőben lógatták volna néhány hónapig, és végül a füstölőből kihozván áthajtottak volna rajta autóval."

http://www.youtube.com/watch?v=M4ZMt-vMkfA&feature=related

Molnár Ferenc korszakalkotó regényének adaptációját a Teatr Maly színpadán Michał Zadara rendezte. Az ő felfogásában a Pál utcai fiúk szereplőit érett férfiak alakítják. Történetük pedig az ifjúkori évek tapasztalatai és eszményei felelevenítésének kiindulópontjává válik. Értelmezésében a darab mindenekelőtt a férfibarátságról, a becsületről, a méltóságról és a fiatal éveket veszélyeztető halállal való tragikus szembesülésről szól.

William S. Burroughs, amerikai író, esszéista, előadóművész. A beatgeneráció egyik kiemelkedő alakja volt, műveinek nagy része önéletrajzi ihletettségű, sokat merített ópium-függőségének tapasztalatából.

http://www.youtube.com/watch?v=M4ZMt-vMkfA&feature=related

Az előadást olyan prológus nyitja, amelyben a színészek átadják magukat az emlékezésnek azokról az időkről, amikor pályakezdők voltak a Kis Színházban. Egy csokor „ruhatári” anekdota hangzik el, s végül pedig elmerengenek azon, hogy a színház épülete egy-két év múlva valószínűleg megszűnik létezni. Ilyenformán a Pál utcai fiúk története tükröződik a Kis Színház színészeinek történetében: a közös nevező itt a távozás, a múló idő jele. Ez az epizód bevezet minket az előadásba és sugallja szándékát. Molnár Ferenc könyve – a színészek és a közönség gyermekkorának kötelező olvasmánya – lesz az emlékezés témája, és általa keressük az elrejtett közös önazonosság nyomait.

Robert Wilson amerikai színházi rendező, képzőművész – a mozgás, a díszlet és a jelmez, a zene, a hang és a fény egységes hatására törekedett. Neves progresszív táncosokkal, énekesekkel, zeneszerzőkkel dolgozott együtt Amerikában és Európában egyaránt (Meredith Monk, Philip Glass, Lucinda Childs, Keith Jarret, Laurie Anderson, Tom Waits, Lou Reed stb.). A hetvenes évek közepétől rendszeresen mutatja be képzőművészeti munkáit, térinstallációit önálló kiállításokon.

http://www.youtube.com/watch?v=M4ZMt-vMkfA&feature=related